?>
A fotográfia és a néprajztudomány, társadalomtudományok összefonódása már a fényképezés fejlődésének korai fázisától kezdődően kitapintható. Gondoljunk csak a 19. század fényképező etnográfusaira (Orbán Balázs, Jankó János, Herman Ottó, Vajkai Aurél) vagy a fényképet elsősorban illusztratív, kiegészítő funkcióval alkalmazó tudományterületekre (muzeológia, viselettörténet, szokáskutatás stb.). A fénykép a 20. század meghatározó médiuma, majd a 21. századra formai-technikai szempontból megváltozva (digitális képalkotás), új hordozó közegeket (internet, telefon) meghódítva, nem vesztette el jelentőségét, a társadalomtudományos diskurzusban kutatási témaként is helyet követel magának. Ma alig képzelhető el család, egyén, csoport hozzá tartozó, különböző kiterjedésű fényképkorpusz (és/vagy fényképezőgép) nélkül. A hivatásos-amatőr fényképész megkülönböztetés mellett (helyett) a privát fényképezés/fényképhasználat jelenségkörével (is) számolniuk kell a társadalomtudományoknak. Korai fázisában a hivatásos (műtermi, vásári fényképészek, kik fizetség ellenében széles társadalmi rétegeket szolgálnak ki) és amatőr (kedvtelésből fényképező) fényképészek számára volt adott a költséges és hozzáértést igénylő foglalkozás, majd a technika demokratizálódásával gyakorlatilag bárki számára elérhetővé válhatott a fényképezés. Míg a hivatásos-amatőr fotográfia megkülönböztetésben hangsúlyos szerep jut az esztétikai mércének, addig a privát fényképezés esetében az esztétikai szempontú értékelés helyett a fénykép tartalmára és használatára esik a hangsúly (az esztétikum kérdése a fotót használó egyén, csoport értékrendje felől fogalmazódik meg). Az egyénre, családra, különböző társadalmi csoportokra a birtokában levő fényképek is egyfajta rálátást biztosítanak - egyfelől képi tartalmukban, másfelől használatuk révén.
A fényképek rávilágítanak az egyén társadalmi beágyazottságára, egyrészt tartalmukban (mely személyekkel mely alkalmakkor fényképeződik az egyén), másrészt használatukban (fényképek ajándékozása, kiegészítő szövegek révén illetve azáltal, hogy kiknek, milyen alkalmakkor mutatja meg az egyén a fényképeit). Mint ilyen, a fénykép jelentős funkciója, hogy kommunikációként fogható fel, illetve kommunikációs helyzeteket generál. A fénykép kapcsolatot teremt/tart fenn térben és időben egymástól távol élő emberek között.
Az egyén tulajdonában levő fényképkorpusz felfogható mint az egyénhez kapcsolódó, vizuális jellegű (auto)biografikus narratívum, mely a maga rendjén összevethető a más módon képződő narratívumokkal (írott és elbeszélt élettörténetekkel). A kronologikus rendbe állított fényképek sora egyrészt elhelyezi az egyént egy genealógiai sorban (egyaránt láthatóvá teszi a felmenőket és leszármazottakat) és egy társadalmi kapcsolathálóban (láthatóvá téve a szorosabb-lazább rokoni, baráti és egyéb kapcsolatokat), másfelől élete eseményeire is egyfajta rálátást biztosít. A fényképek tartalmi elemzését, a fényképekhez tartozó különböző szövegek (feliratok: datálások, dedikációk, személyes üzenetek) valamint az egyén interpretációinak együttes vizsgálata az egyéni, családi élettörténet egy vizuális változatát hozza felszínre, ily módon is rekonstruálható az egyéni, családi életpálya - nem tévesztve szem elől a forráscsoport sajátosságait és korlátait. Tárgyi mivoltán túlmutatva a fénykép az egyéni életutat dokumentálja, használói számára emléktárgyként (is) funkcionál.
A fénykép sajátos helyet foglal el az egyéni élettérben (nyilvánosságra szánt fényképek kiállítása a lakótérben, fotóalbumokban illetve dobozokban, fiókokban tárolva), gyakran a viszonylag zárt egyéni élettér expanzióját hajtja végre (pl. a fotókon megjelenő egzotikus helyek révén).
A fényképi idő nem egynemű: jelentőségteljes és érdektelen illetve tabu időszakokra tagolódik. Miközben már néhány fotó kronologikus rendbe állítható, kidomborítva így e forráscsoport erőteljes narrativitását, megfigyelhetünk egy markáns ciklikusságot is, mely legkönnyebben a mindegyre visszatérő fényképtémákban ragadható meg. A fényképek centrumát képező egyéntől függetlenül a fotókorpuszok visszatérő toposzai: a születés (keresztelés), különböző iniciációs és átmeneti rítusok (bérmálkozás vagy konfirmáció, iskolai ballagások, kortárstalálkozók), a gyermek fejlődésének különböző fázisai (különös tekintettel a csecsemőfotók klisészerűségére), házasságkötés, a naptári év kiemelkedő ünnepei (különösen a téli ünnepkör), évfordulók, a szabadidő eltöltésének különböző módozatai (nyaralás, kirándulás), a család anyagi gyarapodásának bizonyítékai (új ház építése, autó vásárlása) stb. A fényképek által dokumentált idő egyenetlenül oszlik meg a nyilvános-privát illetve az ünnep-hétköznap tengelyen is: a privát szféra (mint pl. a tisztálkodás, gyermeknevelés, betegség) és a hétköznapi cselekvések képi reprezentációja messze alulmarad a nyilvános szféra és az ünnepi, kiemelkedő idő képi dokumentáltsága alatt. A egyéni, családi élet eseményei fényképezhető/fényképezendő illetve nem fényképezhető/fényképezendő tartalmakra bomlanak, mely mögött jól kitapintható és viszonylag általános érvényű társadalmi-kulturális szabály- és kódrendszer sejlik fel. Többé-kevésbé általánosan elfogadott az, hogy mit szabad/kell/illik fényképezni és mit nem, hogyan illik/nem illik a fényképezőgép előtt megjelenni és viselkedni; az általánosan elfogadott normától való eltérések minden esetben beszédesek. Ezek értelmében a privát fényképezésre és fényképhasználatra ritualizált viselkedésmódként tekinthetünk.
Képek